Márai Sándor idézetei
 |
Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. |
|
|
Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott idõbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és késõn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bÃzol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod. |
|
|
Egy csók mindig erényes; egy szó, mely a csókról beszél, mindig szemérmetlen. |
|
|
Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. |
|
|
Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. |
|
|
Mindig él valahol az igazi. |
|
|
….A nõk. Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódÃtott, de meg nem tört, rebellis néptörzsrõl beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nõk?...” Mit várunk tõlük?... Gyermeket? SegÃtséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnõsül, megél egy nõ társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzõsen nagylelkû egy nõvel, sÃrnak és fogadkoznak, hogy most már õk ketten együtt maradnak, segÃtenek egymásnak és egymáson, egy hegytetõn élnek, vagy a nagyvárosban… De aztán fordul az idõ, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhetõ ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszÃvják egymás életkedvét és életerõit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újÃtja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nõkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S õk közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nõ felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti idõszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül. |
|
<<< vissza az oldal tetejére
[ Impresszum ] [ Jogi nyilatkozat ] [ Kapcsolat ]
Bejelentkezés
|
Keresés