Eddig a lĂĄmpaoltĂĄssal kezdĂľdĂśtt szĂĄmĂĄra a nap elviselhetĂľbb rĂŠsze, amikor vĂŠgre elcsendesĂźlt a hĂĄlĂł, s Ăľ ĂĄtadhatta magĂĄt annak a szelĂ­d fĂĄjdalomnak, amely minden este megtalĂĄlta, mihelyt ĂĄlomra hajtotta a fejĂŠt. Az ĂśnsajnĂĄlĂĄs zsibbasztĂł, szinte ĂśrĂśmteli percei voltak ezek, s mĂĄr vĂĄrta a tĂĄrstalan meg nem ĂŠrtettsĂŠg, a cĂŠltalan ĂśnfelĂĄldozĂĄs lassan felgyĂźlemlĂľ kĂśnnyeit, melyek lĂĄmpaoltĂĄs utĂĄn percnyi pontossĂĄggal jelentkeztek. ElĂŠg volt arra gondolnia, hogy a tĂśbbiek mĂĄr alszanak, s mĂĄris kaparta valami a torkĂĄt. Ha ezutĂĄn hazagondolt, akkor az a bizonytalan kapirgĂĄlĂł ĂŠrzĂŠs felkĂşszott az orrĂĄba, majd a szemĂŠbe, s mire odĂĄig jutott gondolataiban, hogy mindenki alszik mĂĄr, otthon is, itt is, egyedĂźl Ăľ forgolĂłdik ĂĄlmatlanul, addigra kibuggyant szemĂŠbĂľl az elsĂľ kĂśnny.

Részletek...          Janikovszky Éva